- Amikor megnézem a 2011-es Liszt-év felhozatalát, több hasonló sorozatot látok. Téged nem zavart közben az, hogy mások is „Liszt összes” sorozatot szerveztek?
- Nem gondolom, hogy ez probléma volna. Én ennek kifejezetten örültem, hiszen nem az a cél, hogy egymást összehasonlítgassuk, mondván „nekem most jobbnak kell lennem”, hanem az, hogy Liszt zenéje mindenkinek mond valami fontosat, amit szeretne megosztani a közönséggel. Liszt műveinek értelmezésében tapasztalatom szerint mindenkinek van egy saját koncepciója. Emiatt még érdekesebb volt ez az év, hiszen a közönség többféle megközelítésben is hallhatta a Mester kompozícióit. Az orgonazenében és általában a komolyzenében, napjainkban luxus lenne, ha csak Önös érdekek fényében tüntetnénk fel hangversenyeket. Bizonyos szempontból ez egy komoly misszió a művészek részéről. Ami számomra öröm, az pontosan az, hogy sok ember biztosan találkozott ebben az évben Liszt orgonaműveivel, művészetével. Ami az én sorozatomat illeti annyiban biztosan különbözött a többi kollégáétól, hogy ők eljátszották az összes orgonaművet, általában egy adott templom orgonáján, én pedig azt gondoltam, hogy ez milyen szép volna, ha más-más hangszereken és helyszíneken szólalna meg. Ebből a szempontból nekem hálásabb feladatom volt, hiszen nem voltam arra kényszerítve, hogy 4-5 koncertre sűrítsem a sokszor talán egy „egyszerű” hallgatónak nehezen megérthető műveket. Ez hihetetlen szabadságot adott a műsorok összeállításánál, és talán az adott hangszereket is sikerült a rajtuk legjobban megszólaló művek fényében bemutatni.

- Mennyiben jelentett éppen ez nehézséget, mármint hogy templomról-templomra vándoroltál?
- Egyrészt logisztikai szempontból volt ez nehéz, hiszen utazással jár, időben oda kell érni egy adott helyszínre, hiszen Liszt műveinek sarkalatos pontja a regisztráció kérdése, amihez-főleg egy nagy hangszer esetében- nem árt, ha minél több idő jut. Ez vidéki városoknál azt jelentette, hogy a legtöbb helyszínre egy nappal előbb kellett érkezni, hogy felkészülten várhassam a másnapi koncertet. Bizonyos gyakorlat megszerzése után ugyan sok időt nem vesz igénybe, de azért nem árt az sem ha van idő megszokni az adott hangszert, hiszen játéktechnikai szempontból nem mindegy, hogy mechanikus vagy éppen elektromos traktúrájú egy hangszer, és az sem hogy a térben hogy szólal meg.

- Mi volt a legnagyobb nehézség, amibe beleütköztél a sorozat során? A logisztikázás, a hangszerek különbségei, vagy maguk a darabok?
- Maguk a darabok könnyebben mentek, mint amire számítottam. Volt ugyan néhány pont, ahol át kellett lendülni, ami kemény koncentrációt igényelt, de mondhatom azt, hogy elég könnyen és nagyon nagy örömmel tanultam, ahogyan mindenki örömmel tanulja azt, amit szeret. Azért voltak olyan pillanatok, amikor összesűrűsödött a program és az élet hozta egyéb feladatok mellett is helytállásra és összeszedettségre volt szükség. Egy ilyen sorozatot bizony lelkileg is bírni kell, koncentrációban és mentálisan épp úgy, mint fizikális téren. A legnehezebb talán ez volt. Összeegyeztetni a felkészülést a mindennapos feladatokkal, hogy minden koncert megfelelő hangulatban, megfelelő hozzáállással és minőségben sikerüljön.

- Az emberek sztereotípiája Liszt Ferencről, hogy ő volt maga a virtuozitás. Ugyanakkor azt láttam rajtad keresztül, hogy te nagyon sokszor az érzelmeket helyezted Liszttel kapcsolatban az előtérbe, és a darabokban próbáltál minden apró rezdülést artikulálni. Neked melyik volt a nehezebb, vagy mennyiben tartod igaznak, hogy itt a virtuozitás kapcsolódik az érzelmi hullámzásokkal?
- Az alapvető probléma, ami nemcsak zenekedvelőknél vagy laikusoknál, de sajnos zenészeknél is előfordul, hogy megpróbálják ezt a kettőt szétválasztani. Van egy virtuóz darab, örülünk, milyen jól el tudjuk játszani, és hát igen, mellesleg itt vannak ezek az elvont darabok, amikben kevesebb a hang és nem lehet elég gyorsan, hangosan játszani, kvázi unalmasak. Borzasztó. Például egy transzcendens etűdöt bármilyen technikai nehézségei is vannak, sokan el tudják játszani. Viszont valóban a felszínre hozni olyan gondolatokat, amelyeket a szerző közölni szeretne a mai közönséggel, az már egy sokkal nehezebb, megfoghatatlanabb feladat.  De ez a lényeg! A technika a gondolat szolgája kell, hogy legyen és nem fordítva. Nekem mindig az érzelmi oldala a nehezebb. Egy-egy előadás kapcsán mindig azzal voltam elégedetlen, hogy még mindig nem éreztem elégnek, még mindig úgy éreztem, hogy kevés és sokkal többet lehetne kifejezni a zenével. Ez sokkal nehezebb, mint leülni és megtanulni egy darabot technikai szempontból.

- Kifejezetten Liszt interpretátorai közül van olyan, akinél úgy érzed, hogy ő ezt meg tudja csinálni? Akit szeretsz hallgatni, mert visszaadja ezeket az érzéseket?
- Gondolom, nem sértődik meg ezért senki, de elég ritkán szoktam meghallgatni olyan felvételeket, amelyeken Liszt orgonaművei szerepelnek. Persze ismerni ismerem a különböző előadásokat. Az orgonaművekben nagyon sokszor nincsen annyi kellő zeneszerzői utasítás, amiből tévedhetetlenül azt mondhatnánk, hogy „na mármost, ezt így kell csinálni”. Nagyon nagy szabadságot hagyott hátra a szerző azért, mert ugye nem volt orgonista, így néha kicsit felületesen kezelte, írta le azokat a dolgokat, amelyekből pontos információt kaphatnánk a művek előadását illetően. Éppen ezért nem Liszt orgonazenéjéből szoktam kiindulni, hanem az oratóriumokból, a szimfonikus zenéjéből, és a zongoraművekből. Cziffra György nagyon-nagyon sokszor tudta visszaadni a virtuozitást és az érzékenység hihetetlen átütő kombinációját. Így ha lehet valakit említeni, akkor őt említeném legszívesebben.

- Melyik darabot tekintetted a legnagyobb kihívásnak, melyik az, aminél büszke voltál arra, hogy megtanultad?
- Úgy érzem, hogy jól sikerült befejeznem ezt a sorozatot, nem hibátlanul, de jól. Emiatt minden előadásra büszkén tekintek vissza. Technikailag a legnehezebb természetesen az „Ad nos ad salutarem undam” volt, ami Liszt legnagyobb orgonaműve: félórás, rengeteg technikai nehézséget rejt. Ott vannak ugyanakkor a kisebb művek, amiket nagyon-nagyon nehéz megfogalmazni. Akár a „Requiem orgonára” című műve, vagy akár a „Rosario”, amit csak úgy lehet megközelíteni, ha valakinek van valamifajta Isten-kapcsolata és áttudja érezni azt a hitet, ami a Mester sajátja volt. Én nem hiszek abban, hogy sikerülhet ezeket megszólaltatni úgy, hogy valakitől távol állnak a transzcendens dolgok. Így megpróbálni hitelesen eljátszani mondjuk a „Via Crucist” ez teljességgel lehetetlen számomra.

- Tehát Liszt hiteles interpretációját te abban is leled, hogy valaki hittel tudja eljátszani a műveit?
- Ítéletet nem mondanék, de szerintem mindenképpen kiemelt szerepe van. Hogyan lehetne például teljes objektivitással, kizárva a vallást, jól levezényelni egy Szekszárdi misét?  Hogyan lehet jól előadni egy mű „Agnus Dei” tételét, ha fogalmam sincs arról, hogy annak a gyakorlatban, a liturgiában mi a szerepe, és hogy ez milyen érzelmi és jelentésbeli tartalmat hordoz magában? Igen, azt gondolom, hogy ez nagyon fontos a közlés szempontjából. Kell, hogy saját élményekből és tapasztalatokból is táplálkozzon egy előadás.

- Ez a sorozat számodra nemcsak Lisztről, hanem személyes vonatkozás miatt Koloss Istvánról is szólt. Ő több átiratot is készített Liszt műveiből: mitől más egy Koloss-átirat, vagy mit tartasz benne különlegesnek? Mit köszönhetsz Koloss Istvánnak?
- Koloss Istvánt gyermekkorom óta ismertem, és már kisgyerekként is szerettem, tiszteltem őt emberként és művészként egyaránt. Tizennégy éves lehettem, amikor Édesapámmal elmentünk a Szent István Bazilikába egy koncertre. A koncert utáni vacsora alkalmával szóba kerültek a tanulmányaim. Az asztalnál helyet foglaló Virágh András orgonaművész-karnagy megkérdezte, hogy tanulok-e valahol orgonálni. A válaszom az volt, hogy zongorázni tanulok, és persze otthon orgonálgatok. Szóba került, hogy komolyabban kéne foglalkozni az orgonálással.  Erre Pista bácsi a maga természetességével  és humorával azt felelte: „na, gyere Szotyori, majd én megtanítalak orgonálni”. És innentől kezdve heti rendszerességgel foglalkozott velem. Nemcsak az alapokat kaptam meg tőle, hanem olyan dolgokat is mesélt a darabokról, az egyházi zenéről, arról, hogy mit tekintsek fontosnak a zenében, ami a mai napig élénken él bennem és nagyon fontos a számomra. Liszttel kapcsolatban is sokszor beszéltünk arról, hogyan is lehet regisztrálni, hogy nem szabad csak egy sémából kiindulni, hiszen Liszt akár előadóként, akár zeneszerzőként is merész újításokkal élt és hangszerelésében is különleges dolgokat próbált ki, ami abban a korban nem volt megszokott. Ezért is van az, hogy nem csak a korabeli orgonákból kiinduló regisztrációt tartom fontos dolognak, hiszen Liszt sohasem gondolkodott sablonokban. Koloss István átiratai nagyrészt ezt a koncepciót követik.

- Örök vita: a historikus játék.
- Elég, ha csak Liszt néhány levelét elolvassuk, és máris eldől a vita. Egyébként, ha odaülök egy olyan hangszerhez, ahol van lehetőségem arra, hogy „meghangszereljem” az előttem álló művet, akkor miért ne tenném meg? Erre nem lehet azt mondani, hogy szembe megy az Ő elképzelésével. Persze, amikor volt alkalmam korabeli orgonán játszani az ő műveit, nyílván nem „erőszakoltam” meg az adott technikai és hangzásbeli lehetőségeket. Szerény kutatásaim során számomra az derült ki, hogy Liszttől távol ált az efféle hozzáállás. Mindazonáltal hiszem, hogy egy mű előadása nem attól lesz jó, hogy historikusan vagy egyéb módon közelíti meg az előadó. Mindkettőt nagyon szívesen meghallgatom és élvezem is, tanulok belőle. Én magam viszont általában egy másik, mindkettőből táplálkozó utat választok.

- Melyik koncertre emlékszel legszívesebben?
- Minden koncertnek voltak pozitívumai is, negatívumai is.

- Azért volt számodra valamilyen katarzis-élmény?
- A Szent István bazilikai koncert ilyen szempontból csúcspont volt, nemcsak a hely és a hangszer monumentalitását tekintve, hanem azért is, mert éppen Koloss István szolgálati helyén játszhattam az ő átirataiból. Ez nagyon felemelő érzés volt. Nem elég, hogy Lisztre emlékeztünk, számomra még a személyes kötődés is hozzáadódott: megadatott, hogy „Pista bácsi” emléke előtt is tiszteleghettem. Igazán megható pillanat volt. De hatalmas élmény volt a pécsi, székesegyházbeli koncert is. Fantasztikus adottságú tér, és az orgona is az ország egyik legjobb hangszere. Ez is kiemelkedő pontja volt a koncertsorozatnak.

- A Liszt-év befejeződik, jön egy új év, új tervekkel. Neked milyen terveid vannak a közeljövőt illetően?
- Hasonló sorozatot nem tervezek, mint ahogy nem tervezek több ilyen jellegű „összes” sorozatot sem. Egy ilyen feladatnak csak teljes odaadással és szeretettel lehet nekiállni, és úgy is érdemes. Vannak persze koncertterveim, akár sorozat formájában is, de ezek még nem körvonalazódtak bennem százszázalékosan.  Koromnál fogva szeretnék még versenyeken indulni, bővíteni tudásomat és persze minél több művet megismerni, megtanulni.

- Hol hallhat a közönség legközelebb?
- December 9-én, Zalaegerszegen játszom este hét órától a Hangversenyteremben, illetve a Liszt-társaság meghívásának eleget téve december 21-én, a józsefvárosi Szent József plébánián: a „Karácsony” elnevezésű koncerten játszom majd.

- Köszönöm szépen a riportot, további sikereket kívánok!
- Köszönöm a lehetőséget.