Hogy fogadja a nagyvilágban forgolódó magyar művészember a szülőhaza kissé megkésve érkező szakmai elismerését?
– Itthon nemigen ismernek. Húsz éven át nem jöhettem haza. Korábban annyi volt a kapcsolatom Magyarországgal, hogy jelentős magyar szerzők műveit játszottam. Persze az, hogy ki jelentős és ki nem, viszonylagos. Jó másfél évtizede aztán zeneszerzőként és saját darabjaim karmestereként is felbukkantam itthon – rádióban, előadótermekben. De hogy a kérdésre válaszoljak: örülök a Széchenyi akadémiai tagságnak, megtisztelő elismerést jelent, és ennek mindig örül az ember. Annak ellenére, hogy az igazi művész nem az elismerésért dolgozik. A művészet lényege egyfajta üzenetnek, egyetemes emberi vagy sajátos nemzeti érzéseknek az átadása. Egyik lemezemen a Halotti beszédet szólaltatom meg. Egy ismerősöm Svédországban hallgatta a Kossuth adón, majd – örömömre – úgy fogalmazott, hogy már az első pillanatban megérezte, mintegy kihallotta az adásból, hogy ez magyar zene, magyar mű! Ezt lehet érezni. De hogy ez micsoda, azt én sem tudom. Talán él bennünk egy sajátosan magyar érzésvilág, amire mi eleve fogékonyak vagyunk.
– Ön pedagógus is, több nemzetközi díjas tanítványa van. Miért fontos önnek az oktatás?
– Akkor jó az oktatás, ha mind a tanuló, mind a tanár tanulhat belőle. Úgyhogy jól kell tanítani, és akkor jönnek a jó tanítványok. Akik aztán visszahatnak a pedagógusra. Enélkül nem fejlődik az ember, részesülnünk kell tanárként is valamiben. Az ilyen kölcsönösség ösztönöz és gazdagít.
– Mi a véleménye a magyarországi orgonakultúráról? Mennyiben más ez itt, mint nyugaton?
– Amennyire belelátok, más, mint annak idején, és más, mint nyugaton. Persze, ez attól is függ, hogy milyen állagú hangszerek vannak itt, milyen darabokat lehet ezeken játszani. És attól is, hogy a képzés során meddig mennek el a tanárok stílus dolgában. A hatvanas években mindenki arra volt kíváncsi, mi van nyugaton, mit jelent a fejlődés arrafelé. De jött egy új nemzedék Durkóval és másokkal, akik új szellemiséget hoztak. Jelenleg azonban – bár határsorompók már alig vannak – valamiféle megtorpanás tapasztalható. A rendszerváltás után azt lehetett érezni, hogy itt inkább bezárkóztak. Nem nagyon figyelnek a világra. Az orgonistatársadalom elsősorban az egyházhoz kötődik, és az egyház, szemléleténél fogva, alapvetően hagyományőrző, itthon is, külföldön is. És ha valaki például Franciaországban tanul Olivier Latrynál (a párizsi Notre-Dame orgonistájánál), ott is ezzel a hagyományalapú képzéssel szembesül, ami dicsérendő, de tovább kell lépni az új lehetőségek felé. Az a probléma itt, hogy az orgona nagyon drága mulatság. És ha az ember spórolni akar, az orgona is olyan. De hiányoznak a Cavaillé-Collhoz hasonló orgonaépítők is manapság. A mesterre várunk, aki erre a zenére, erre a modern zenére – vagy erre a korra – egy modern orgonát hozna létre.
– Önnek alkalma volt megismerni korunk nagy zeneszerzőit. Ligeti Voluminjának egyik lapját látom a falon. Talán ő hatott önre leginkább?
– Az emigrációm legelején találkoztam vele Darmstadtban. A kurzusa után, mint illedelmes kisgyerek, épp elköszöntem, amikor rám kérdezett, hogy mit csinálok. Mondtam, hogy kint maradok. Jó, de mit akarok csinálni? Kurzusokat szeretnék hallgatni októbertől Kölnben, Frankfurtban, Walchánál. Június volt, akkor jöttem ki a menekülttáborból. Megkérdezte, van-e pénzem. Amikor megtudta, hogy nincs, nekem adta a darmstadti kurzusért kapott honoráriumát. Ismerte a menekült helyzetét, hiszen ő is üres zsebbel érkezett annak idején. Ezer márka nagyon nagy pénz volt akkoriban. Évekig gyűjtögettünk, hogy vissza tudjuk adni Ligetinek a tartozást. Úgy három év múlva elküldtük neki. Egyszer csörög a telefon: „Zsiga, mi van? Mi ez?” Teljesen megfeledkezett a pénzről.
– Önnel, mint szerzővel, meg szokták beszélni az előadók a Szathmáry-műveket? Megesett, hogy esetleg olyan eredmény született, ami nem tetszett?
– Bizony, megesett. Megnyugtat, ha ellenőrizhetem az első előadást, vagy én játszom az orgonán, vagy próbákon ott vagyok, vagy egy CD-re felvesszük, hogy a többiek hallják, mit gondolt a szerző. Viszont el kell mondanom, hogy itt nincs olyan kitaposott tradíció, mint a klasszikusoknál. Őket is lehet ugyan másként játszani, de egészen eltérően azért nem. Nálunk, kortárs szerzőknél viszont nincs ilyen sorvezető. Félre lehet érteni dolgokat, mert az írás, a kottakép csak egy része a zenének.