Hozzánk, tanítványaihoz szűk keretek közt volt nyílt. Ez is inkább csak elvei közlésében, a világról alkotott nézetei ismertetésében nyilvánult meg. Azon kevesekhez tartozom, akiket a szakközépiskolában és a Zeneakadémián is tanított. Ez kilenc együtt töltött esztendőt jelentett. Később doktori disszertációm témavezetője is ő lett, hiszen valamikori tanárának, Pikéthy Tibornak orgonaműveire esett a témaválasztásom. Ezt az ügyet mindig is szívügyének tartotta, de soha nem erőltette ránk. Úgy láttam, hogy a váci zeneművészeti szakközépiskola névfelvétele és dolgozatom megszületése pályafutásának végén nagy örömmel töltötte el.
    Milyen tanár is volt ő?
    Elsősorban rendkívül szigorú. Ugyanannyira, amennyire saját magához is az volt. Szoktam is mondani tanítványaimnak: ha ezt Lehotka tanár úrnak így vittem volna órára, biztosan kidobott volna, méghozzá csendben és tőmondatokkal. Elsős koromban egyetlen hanghiba után bezárta a kottámat és hazaküldött. Ez többször nem történt meg. Nála csak munkával lehetett kiérdemelni bármiféle elismerést. Másokról soha nem beszélt még órákon kívül sem. Elvárta a feltétlen engedelmességet, iránymutatásai következetesek és egyértelműek voltak. A munka értékelésében ismerte az összes érdemjegyet. Senki nem volt becsapva: aki tudott, azt elismerte, aki pedig nem, azt nem tartotta vissza a pályaelhagyástól. Tény, hogy ezt nem mindenki fogadta el tőle. Mi, növendékei természetesen nem voltunk angyalok. Sokszor megmosolyogtuk, alaposan megbeszéltük az óráin történteket. Bizony utólag, 20 évnyi saját pedagógiai és művészi munka után többször el kellett mondanom neki: „bizony, igazad volt!” 
    Bár nem beszélt róla, tudtuk, hogy mindenféle harcai voltak – elsősorban orgonákért. Ha valami létrejött, mindig örömmel újságolta, elvitt bennünket és megmutatta.
    Zárkózott emberként élte életét, de olykor beleláthattam ebbe a világba. Jó emlékezni arra, amikor egy kicsit közlékenyebb pillanata volt: például amikor elbeszélgettük az orgonapadon üldögélve Miskolcon szinte a teljes gyakorlóidejét egy koncert előtt, és nekem kellett menet közben kitalálnom a regisztrációt a hangversenyen. Nem izgultam annál soha jobban, mint amikor a Zeneakadémia nagytermében adott koncertjén rám bízta a kombinációk rögzítését, amit máskor ki nem adott volna a kezéből. Amikor pedig még egy műszaki hiba is fellépett koncert közben, mindent megtettem azért, hogy ne zavarja meg. Hálás volt, hogy csak utólag tudta meg. De felvillan az a kép is, amikor reggel fél nyolckor egy kávéházban ücsörögve ünnepeltünk, tulajdonképpen búsultunk, hogy egyikünk továbbjutott, a másikunk pedig nem az orgonaverseny döntőjébe. Sokat hallottam koncerten játszani, sokszor nagyon rossz hangszereken. Rengeteg alkalmam nyílt ezt közelről látni mint lapozó- regisztrátora, amelyből sokat tanulhattam.
    Vác két orgonát köszönhet neki, amely számomra is ajándék: a zeneiskoláét – amin taníthatok – és a Ferences templomét – ahol orgonistaként játszhatom. Figyelemmel kísérte tevékenységemet: ha meghívtam, eljött a tanítványaimat vagy engem meghallgatni. És bár már nem voltam a növendéke, olykor előfordult, hogy kikaptam tőle, de ugyanakkor meg is dicsért. Ezeken a hasábokon is többször írt munkámról lelkesedéstől és elismeréstől vezérelve, ami mindig jó érzéssel töltött el. Első CD-m készítésekor egyik művét is feljátszottam. Amikor hozzájárulását kértem, kifejezte bírálatát saját darabjáról, de arra az érvemre nem tudott mit mondani, hogy nekem márpedig ez tetszik, és szívesen játszom. Megegyeztünk arról, hogy ez a zeneszerző sorsa: ő leírta, mi előadjuk, s ezzel a mű önálló életre kel.
    A 40 éves művészi pályafutása alkalmából tartott zeneakadémiai koncertjén orgonaversenyének eljátszására kért meg, ahol pedig még ő maga is játszott. Ez megtiszteltetés volt a számomra.
    Ajándéknak tekintem azt is, hogy utolsó egyetemi tanévében vele együtt ünnepelhettem meg doktori munkám befejezését. (Konzulensi feladatát ugyanolyan precízen, időben látta el, mint ahogyan tanított is.) Amikor otthonában közösen borozgattunk, nem gondoltuk, hogy szűk egy év múlva már súlyos betegséggel kell küzdenie. Szerzői estjén, 2008 decemberében már nem tudott részt venni. Kórusművei kíséretére – amelyet ő játszott volna –, engem kért meg. Tele volt tervekkel, folyamatban lévő feladatokkal. Elsősorban komponálással, művei kiadásával teltek volna napjai. 70. születésnapjára a vigalmon az ő kérése alapján állítottam össze a műsort. Örülök, hogy módom volt nyilvánosan felköszönteni. A tanítványai körében szerveződő összejövetel azonban sajnos már nem valósult meg.
Ismét elmulasztottunk valamit…..
    Ez a mi elfelejtett óránk.
    Kedves Gábor, kedves Tanár Úr! Nyugodjál békében!

Dr. Bednarik Anasztázia orgonaművész


A megemlékezést a szerző engedélyével közöltük, az írás a Váci Napló 2010. január 5-i számában jelent meg.