Két debreceni orgonás eseményről szól e kis beszámoló, melyek két különböző helyszínen, közvetlenül egymás után zajlottak le, 2009. május 20-án. Zajlottak – szó szerint, ugyanis mindkét művész koncertje kitartó vastapsra ragadtatta a hallgatóságot, annak ellenére, hogy diplomakoncerten ráadást nem szokás adni. Vadász Attila diplomakoncertjén még ez a rendkívüli esemény is megtörtént! De haladjunk csak szépen sorban...

Virágh András Gábor a Szent Anna templom orgonáját választotta, ahol kitűnő hangszer és akusztika állt rendelkezésére. Az elmúlt két év során többször hallottam őt Budapesten játszani, és kíváncsi voltam, hogyan sikerül a vizsgaelőadáson „hoznia” a korábbi koncertjeitől elkényeztetett hallgató által elvárt magas színvonalat. Főleg ilyen műsorválasztással: Buxtehude: g-moll prelúdium, Gárdonyi Zsolt: Változatok egy magyar református énekre, Bach: e-moll prelúdium és fúga, Franck: h-moll korálfantázia, Virágh András Gábor: Szonáta orgonára. (E Buxtehude- és Bach-műveket az elmúlt két évben koncerten egyáltalán nem hallottam, a Franck-korálok közül sem jellemzően ezt választották az orgonisták.)

Már a Buxtehude-prelúdium kezdő hangjainál észrevehető volt, hogy az orgonista a fölényes technikai tudás mellett a művészi megformálásban megmutatkozni tudó egyéniséggel is rendelkezik. Ezúttal is bizonyította, hogy a gondos regisztrációk, dinamikai megoldások a barokk művek esetében is éppolyan fontosak, mint a műhöz illő, átgondolt tempóválasztások; az egyébként lendületes előadásmódjával ezeket tökéletes összhangba tudta hozni az előadó.

Gárdonyi Zsolt népének-variációiban Karasszon Eszter gyönyörű csellójátékához az orgonista pontos, érzékeny, ideális partnerként járult hozzá. („Súlyosbította a helyzetet", hogy Gárdonyi Zsolt zeneszerző-orgonaművész a zsűri elnökeként jelen volt a két diplomakoncerten. Művének előadását hallgatva, egyáltalán nem látszott csalódottnak… :)

A technikailag sem könnyű feladatot jelentő Bach: e-moll prelúdiumot, majd a mindössze pillanatnyi szünet után elkezdett fúgát elmélyült előadásában a művész olyan lenyűgözően fenségessé tette, hogy a hallgatónak az a nem túl gyakran előforduló érzése támadt: e nagyszerű műveket csakis ilyen felfogásban lehet (és szabad) eljátszani.

Franck h-moll korálfantáziája következett ezután. A számomra egyik legkedvesebb romantikus szerző e monumentális alkotása is teljes szépségében bontakozott ki az előadó jóvoltából, ezen a gyönyörű hangú orgonán.

Befejezésül, az ifjú művész a saját orgonaszonátája előadásával aratott sikert.

Vadász Attila ezek után nem volt könnyű helyzetben... A Református Nagytemplomba átvonult, az idő előrehaladtával (lévén munkanap) létszámában még tovább gyarapodott tömegre azonban tőle újabb élmények vártak, ezúttal egy más jellegű orgonán. Mondjuk: mindjárt a nyitó Scheidemann-művel nem sokan lehettek régi baráti viszonyban a hallgatóságból (leszámítva persze a zsűrit, valamint a szakmabelieket, akik között a két diplomázó koncertjére kíváncsi, Budapestről érkezett művész-tanárokat is felfedeztem).

A koncerteken szintén ritkán előforduló Bach F-dúr toccatát és fúgát is igen felemelő előadásban hallhattuk, két Schübler-korál társaságában, amelyeknek külön örültem, mert mindkettő egyedileg átgondolt, hozzá illő, gyönyörű formában hangzott el!

Ezután Virágh András Gábor orgonaversenyének ősbemutatója következett. Már a mű hangszerelése sem mindennapi „találmány”: szokatlan, hogy az orgona mellett 5 rézfúvós- és 22 ütőhangszer szerepel benne. (A tételcímek is érdekesek: Necram, Perpetuum mobile, Finale. A Necram-ról megtudtuk, hogy ezzel a Carmen szó betűire utalt a szerző, mivel az ismert kürtszóló öt hangjára emlékeztet egy részlete az ugyancsak kürtön elővezetett témának, amely később tükörfordításban is visszatér.) Az orgonaszólista és az összes közreműködő igen magas szinten teljesített, és persze maga a mű sem szűkölködik érdekes részletekben.

(A Szerzővel készült interjút alább olvashatják. A muzsikusok neveit nem sorolnám fel, a programban láthatók.)

Mendelssohn  B-dúr szonátája zárta (volna) a műsort, amit nagyon szép regisztrációkkal, igazi romantikus előadásban hallhattunk. Kiérdemelte a közönség vastapsát a művész, aki egyszercsak visszaült az orgonához, és ismét játszani kezdett. Az első hangoknál kiderült, miért: Virágh András Gábor hét korálmeditációjának egyikét játszotta el Vadász Attila (aki az összeset megtanulta és elő is adta számos alkalommal), mintegy hálából az "apró baráti segítségért" a zeneszerző pályatársnak.

Azt hiszem, aki ott volt, nem fogja egyhamar elfelejteni ezt a lenyűgözően szép, kettős diplomakoncertes debreceni délutánt. Köszönet az ifjú tehetségeknek, Vadász Attilának és Virágh András Gábornak, akik most is bizonyították kiemelkedő tudásukat. Jó lenne még sokat hallani róluk, és minél több előadásuknak hallgatója lenni!

Lehet, hogy ez utóbbi óhaj a közeljövőben nem fog teljesülni, ugyanis Vadász Attila már úton van Amszterdam felé, ahova kétéves továbbképzésre nyert felvételt. (Sebaj, kivárjuk! :)

Virágh András Gábort viszont sikerült megtalálnunk. Először a két diplomakoncert és az új versenyműve felől érdeklődtem tőle, majd terveiről kérdeztem.

- Mennyiben segített a felkészülésedben és a koncert során a kiválasztott hangszer? Meg voltál-e elégedve vele?

A debreceni Szent Anna Templom orgonáján 2005 és 2009 közt rendszeresen játszottam, nagyrészt misék és esküvők alkalmából, ez idő alatt volt lehetőségem alaposabban megismerni a hangszert, ami a diplomadarabok kiválasztásához is nagy segítséget jelentett.

- Mi jelentette számodra a legnagyobb nehézséget a koncert során?

Jó kérdés, de nem tudok rá válaszolni. A hangszer minden tekintetben ”velem volt”, és az első perctől az utolsóig teljes biztonságban éreztem magam!

- Volt-e "álom-darab" – olyan, amit nagyon szerettél volna itt eljátszani, és bekerült-e a diplomaműsorodba?

Igen, Johann Sebastian Bach: e-moll prelúdium és fúgája.

- Hogy tetszett Vadász Attila koncertje (és benne a versenymű orgonaszólamának előadása)?

Nagyon felkészült, biztos alapokon álló diplomahangverseny volt az Övé. A versenyművem orgonaszólama pedig rendkívüli nehézségű, erős koncentrációt követel a szólistától, és bátran állíthatom, hogy az adott körülmények közt jobban nem sikerülhetett volna. Ráadásul nap mint nap tanúja voltam Attila felkészülési folyamatának, és csak a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel tudok nyilatkozni: részben a megalkuvást nem tűrő hozzáállása miatt, valamint a darab elhangzásáért tanúsított szinte már megszállott elkötelezettsége is, azt gondolom, példaértékű!

- Érdekes volt, hogy a csendes, helyenként meditatív Mendelssohn-szonáta egy meglehetősen viharos versenymű után került a műsorba, zárásként. Ennek volt valami különös oka? (Bevallom, én inkább előtte hallgattam volna szívesebben, és talán a közönség nagy részének sem volt könnyű erre ráhangolódnia az orgonaverseny után.)

Feltehetően azért került a Mendelssohn-szonáta a végére, mert egyrészt több hangszeresnek is másik koncerten kellett fellépni, másrészt talán egy „közérthetőbb” zárómű kevesebb emberben hagy „kétségeket”. Az pedig csak egy lényegtelen apróság, hogy a versenyművem a koncert időtartamának aranymetszésén szólalt meg…

- Milyen nehézségekkel kellett megküzdenie Attilának? A Nagytemplom orgonája ideálisnak bizonyult-e az ő műsorához?

Debrecen város orgonái közül egyértelműen a Nagytemplom orgonája bizonyult a legalkalmasabbnak, különös tekintettel a versenyműre…

- Mennyi idő állt a közreműködők rendelkezésére a versenymű megtanulására, kidolgozására, és szerinted hogyan sikerült a feladatot megoldaniuk?

Ha jól emlékszem, a hangszeresek, ill. a karmester kiválasztását, valamint számos egyéb előkészületet már a 2008-es naptári év végén megkezdtünk. Az első rézfúvós próbát 2009. február elején tartottam, az első összpróbára pedig a hónap végén került sor. Azt hiszem, hogy Attila diplomájára kellőképpen „összeért” produkciót hallhatott a közönség, ami annak is volt köszönhető, hogy a hivatalos ősbemutató előtt már két „próbaelőadást” is tartottunk, amelyek által az előadóknak lehetőségük volt számos olyan kisebb-nagyobb hibával szembesülni, amelyek a próbák során nem feltétlenül derültek volna ki.

- Meglepetés volt-e Vadász Attilától a ráadás-darabod ötlete? :)

Nem volt meglepetés, de csak a diplománk előtt néhány nappal tudtam meg. Rendkívül jól esett, és megtisztelő is volt egyben, különösen azért, mert ez esetben sem az én unszolásomra szólalt meg darabom.

- Ritka alkalom, hogy egy új műről az ősbemutató kapcsán a legilletékesebbtől kérdezősködhetünk, most hát élnénk is vele... Talán nem szokványos dolog, hogy egy évfolyamtárs a másiktól (aki még nem is végzett zeneszerző) darabot "rendel" a diplomahangversenyére. Mennyire lepett meg Attila kérése, illetve a sokéves barátságotok magában hordozta-e ezt a lehetőséget?

Attila, habár – elmondása szerint – a kortárs zenében akkor még nem volt jártas, már megismerkedésünk évében (2005-ben) komoly érdeklődést tanúsított műveim iránt. Számos, szóló orgonára írott darabom megtanulása után igazából annyira nem lepett meg a felkérés, de ettől függetlenül rendkívül megtisztelő volt számomra, hogy a saját diplomakoncertjén szerzőként is jelen lehettem. Ráadásul az „orgonaversenyem” megszületését is Neki köszönhetem, ugyanis ilyen bonyolult és komplikált művet csak úgy, az asztalfióknak nem írnék.
Az pedig már csak „hab a tortán”, hogy a szakdolgozatát is három művem elemzéséből írta, „Egy orgonista zeneszerző portréja három művének tükrében” címmel. Tudtommal a Zeneművészeti Kar története során ez volt az első ilyen jellegű diplomamunka!

- Mennyire nehéz – ha lehet ilyet kérdezni – "rendelésre" komponálni?

Ez változó, de mivel az elmúlt négy évben két darab kivételével az összes többit felkérésre írtam, annyit bizton állíthatok, hogy rendkívül inspiráló tud lenni, ha a szerző tudja, hogy a készülő műve meg fog szólalni, és az előadó személyében van egy szövetségese is.

- Befolyásolt-e a darab megalkotásában, hogy tudtad, kinek írod a darabot, tehát – lévén barátok – figyelembe vetted-e Attila személyiségét, egyéniségét?

Figyelembe vettem, de elsősorban nem mint „személyiséget”, hanem mint hangszerjátékost.

- Miért döntöttél ilyen hangszerelés mellett?

Egyrészt, mert nem szokványos az összeállítás, másrészt mert ezek a hangszercsoportok bármilyen kombinációban „működnek”, ami szerintem nélkülözhetetlen szempont egy darab hangszerelésénél. Ráadásul versenyműhöz képest viszonylag kevés embert foglalkoztat, ami az esetleges későbbi megszólalásoknál nem elhanyagolható szempont…

- Mennyi idő állt rendelkezésedre az orgonaverseny megírására?

Körülbelül két hónap.

- Mit kell tudni erről a versenyműről?

A „Concerto for Organ, Brass and Percussion” c. művemet orgonára, rézfúvós kvintettre (2 trombita, kürt, harsona, tuba) és huszonkettő ütőhangszerre írtam. Három tételből áll: Necram, Perpetuum mobile, Finale. Az ütőszólamokat eredetileg három játékosra osztottam el, de a könnyebb előadhatóság érdekében fel lehet osztani négy hangszeresre is.  Külön érdekesség, hogy a második tételben egyáltalán nem szerepelnek rézfúvós hangszerek, amelynek következményeképp még jobban érvényesül az orgona kamarahangszerként való alkalmazása. A versenyművet vezénylő karmesternek rendkívül összetett feladattal kellett megbirkóznia, ugyanis túl azon, hogy a három hangszeregyüttes gyakran különböző idősíkokban mozog, az egyes csoportokon belül sem kötelékekben zajlanak a zenei események. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy Baliga Ádám nevét megemlítsem, aki amellett, hogy a kezdetektől fogva fölényesen birtokolta a művet, ugyanolyan elkötelezettséggel foglalkozott vele, mint akár Attila, akár én. Így már hárman voltunk szövetségesek…

A karmester mellett az előadóknak sem mindennapi feladatot kell megoldaniuk, de a szólampróbák során azt vettem (vettük) észre, hogy már az elejétől fogva meglepően jól boldogultak a saját szólamaikkal. A következő fázisban, azaz a közös próbák során pedig egymás szólamait is fokozatosan meg kellett tanulniuk, ezzel is csökkentve a rossz belépés kockázatát.

- Ismert volt-e a darab megkomponálásakor, hogy melyik orgonán fogják előadni? Gondolok itt nem csak arra, hogy minden orgona más és más, hanem arra is, hogy egy ütős kísérettel ellátott darabnál talán még fontosabb szerepe van az orgona méretezésének és hangzásképének is.

Igen, már jóval a tényleges komponálási fázis előtt tudtam, hogy Attila a Nagytemplomban szeretne diplomázni, ezért nem csak a helyi orgonát, hanem az „előadói teret” is figyelembe kellett vennem. Ezalatt azt értem, hogy – miután kitaláltam a végleges apparátust – olyan méretű és számú hangszerrel dolgozhattam, ami egyrészt elfér a kóruson, másrészt az Egyetem rendelkezik vele.

- A hely akusztikája belejátszott-e a hangzás beállításába a komponáláskor?

Igen, de alapvetően minden darabot úgy kell megírni, hogy lehetőleg a legkülönfélébb akusztikai terekben is „működőképes” legyen. Természetesen az arányokat mindig az adott helyszínhez kell igazítani (pl. elrendezés, dinamika, stb.).

- Helyenként elég nehezen lehetett kihallani az orgonaszólamot (pl. a 2. tételben) – mármint annak, aki a partitúrát nem ismeri –, néhol úgy tűnt, hogy csak fúvósok és ütők szólnak. Az arányokat szándékosan így írtad meg, vagy a helyi adottságok következménye volt? Mennyi instrukció volt a játékos számára a kottában?

A kottába minden lehetséges utasítást beírtam, de mivel minden helyszín más, és az orgonák legtöbbször a karzatokon foglalnak helyet, szükség van „külső fülre” is, aki a partitúrával a kezében a hallgatóság soraiból tudja kontrollálni, és jelezni az esetleges aránytalanságokat.
Azt gondolom, bármilyen utasítást (legyen az dinamikai, metrikai, vagy egyéb) egyértelműen és rendkívül következetesen kell a kottába beírni, ugyanis csak akkor jó a notáció, ha a szerző jelenléte nélkül is működőképes a darab. Mindez magától értetődőnek tűnik, de már az eddigiek során is számos olyan partitúrát volt szerencsém látni, amelyek a gyakran felületes és nem egyértelmű lejegyzéseken túl hemzsegtek az ellentmondásoktól.

- Szerény válaszaidat bátorkodnék a minket olvasók kedvéért kiegészíteni azzal a hírrel, hogy májusban a "Tudományegyetemi Karok Kiváló Hallgatója" kitüntetést ítélte Neked a Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karok Tanácsa. Idén nyolcan részesülhettek a kitüntetésben, és vélhetően igen nagy elismerést jelent egy zeneművésznek a Tudományegyetem közel harmincezer hallgatója közül a 8 kiválasztott közé kerülni! Az orgonakedvelők nevében ez úton szeretnénk gratulálni!
Meglepett-e, hogy orgonaszakos hallgatóként részesültél ilyen kitüntetésben (hiszen egy Veled készült korábbi interjú alkalmával hallottuk, hogy bár az orgonálás is nagyon fontos az életedben, de a zeneszerzés igazán a "szíved csücske")?

Arról tudtam, hogy a Zeneművészeti Kar felterjesztett erre a kitüntetésre, de nagyon meglepődtem, mikor a hivatalos értesítés is megérkezett, ugyanis egy ilyen „díjnak” az elnyerésére elég kicsi az esély. Egyébként az indoklásban „az utóbbi években a zeneszerzés és az előadóművészet terén nyújtott kimagasló teljesítményemet” emelték ki.

- Az orgonaművész-tanári diploma megszerzése után milyen terveid vannak?

Túl azon, hogy három év múlva szeretnék minél jobban diplomázni zeneszerzés szakon is, külföldön is szeretnék néhány évet tanulni, és mivel állandó munkahelyre az életem elkövetkező szakaszaiban szükségem lesz, magamat hosszú távon a komponáláson és a koncertezésen túl leginkább tanárként tudom elképzelni. Szívesen tanítanék zeneszerzést vagy orgonát néhány év múlva, amikor talán már eljutok arra a szintre. Ráadásul belátható időn belül szeretnék szerzői cd-t is, de megvalósulásának a szakmai felkészültségen túl egyéb komoly feltételei is vannak. Egyelőre mindez még "a jövő zenéje”...

- Attila most két évig Hollandiában fog tanulni, de ennek ellenére van-e esetleg konkrét szándékotok a további együttműködésre?

Attilát orgonaművész Master szakra vették fel az amszterdami Sweelinck konzervatóriumba, Pieter van Dijk osztályába. Itt jegyezném meg, hogy eredetileg Bachelor képzésre jelentkezett, de mivel a felvételije – ahol egyébként jelen voltam – rendkívül jól sikerült, magasabb képzési fokozatba nyert felvételt!
Már kért tőlem újabb darabot, amit a terve szerint Amszterdamban mutat be, és ha még ez után sem gondolja meg Magát, akkor a jövőben is szívesen fogok rendelkezésére állni!

- Az olvasók nevében pedig én köszönöm, hogy rendelkezésünkre álltál!
 

További képek, amelyeket Boruzs László egyetemi hallgató készített ( a kis képekre kattintva azok eredeti méretben is megtekinthetők):